Kultúra politika nélkül?

A kultúráról méltóképpen írni nagyon nehéz. Bevallom, sokáig keresgéltem, hogy valami kedvemre való mondást, idézetet találjak, hogy a gondolataimat bevezessem.

"A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is." 
                                                                                                                         Umberto Eco

Csak a magam véleményét írom, és ezt azért hangsúlyozom, mert sokan sokfélék vagyunk és nem kell feltétlenül egyet értenünk, még a kultúra területén sem.

Számomra a kultúra mindenek felett áll, és mint fogalom nagyon sok mindent takar. Egy ország kultúrájában benne van a múltja, a jelene, a népének a tudása, a műveltsége, több korszak művészetének, hagyományainak gyűjteménye.

Hiába fejlődik a tudomány, a technika szélsebes ütemben, ha nem áll mögötte, mint segítő, támogató, gyámolító erő, a kultúra.

Főleg napjainkban, de ez alatt nem csak a mát, a közelmúltat is értem mindent átitat, átsző, megkeserít a politika. Sokan bizonyára azt mondják, lehetetlen, hogy a politika, a hatalom ne szóljon bele a kulturális életbe, a ne korlátozza, ne próbálja irányítani a művészvilág meglátásait.

Én azt mondom, lehetne a művészetek világa az a világ, ahol nincs jelen a politika. Miért ne lehetne egy hely, egy mentsvár, ahol a szépség, a gyönyörködtetés, a másféle szemlélet uralkodik, mint a hétköznapokban?

Egy jó könyv, egy tartalmas film, egy kellemes koncert, egy zenei vagy színházi élmény, a katarzis arra hivatott, hogy pihentessen, gondolatokat ébresszen, hogy egy rövid időre, kicsit átlényegülve -  alkotó és a saját fantáziánk segítségével - másképp is nézhessük a világot.

A művészetben a változatok, az ízlések, a különbözőségek tárháza végtelen, választhat mindenki a saját belső világának megfelelően, de bekukkanthat kedvére oda is, amit még idegennek érez.

Miért is kéne ezt korlátozni? Minek ide a politika? Miért kell a kultúra területére is az a szemlélet, hogy az én művészem, a Te művészed, a Mi művészünk, a Ti művészetek, hiszen választék van bőven, mindenki azt választ, hallgat, néz és látogat, ami kedvére való.

A művész ember nem hétköznapi ember, másképp gondolkodik,  másképp él, másképp látja a világot, mint a hétköznapi ember és csak  szeretne átadni nekünk a saját meglátásaiból valamit.

A művészeti  alkotás nem attól kiváló,  vagy szép, mert a politikusok megmondják, hogy most ez a megfelelő, most ez a stílusos,vagy kiválasztja, hogy most ki a jó művész, hanem az alkotás önmagáért beszél.

Ez ennyire egyszerű.

"Aki mindent törvénnyel akar szabályozni, inkább előidézi a hibát, mintsem megjavítja. Amit nem lehet megszabályozni, azt okvetlenül meg kell engedni, még ha gyakran kár is származik belőle."
                                                                                                                  Benedictus Spinoza

Kivételesen nem az irodalom, a költészet világába hívom meg a kedves olvasót, hanem egy sajátos, izgalmas világba, a színjátszás, a színházi élet kezdeteinek a világába. Kísérjük végig  színházművészetünk kezdeti hőskorából, a XIX. századból három neves művésznő életét. Vagy  vándor színészként járták az országot, vagy a korabeli híres színházakban játszottak, Ők terjesztették a szórakozni vágyó közönség körében ilyen módon a kultúrát. Egész életüket a művészetnek és a közönségnek szentelték.

A XIX. századi magyar színjátszás nagyasszonyai

(1. rész)

Déryné Széppataki Róza

Déryné, Széppataki Róza, a magyar színjátszás kezdeti korszakának legnevesebb színésznője, énekesnője volt, a magyar vándorszínészet jelképe. Primadonna, a drámai előadásokon a naiva szerepkört alakította, az operaszínpadokon elsősorban a szoprán-szólamokat énekelte. Több száz szerepből állt a repertoárja. Jelentős érdemi fűződnek a magyar színészet társadalmi elfogadtatásához. A színészeten kívül hat drámát fordított németből magyarra és megírta az emlékiratait. 

Legnagyobb sikereit Pesten, Kolozsváron, Kassán és Miskolcon érte el.

 Déryné Széppataki Róza, Szathmáry Papp Károly litográfiája

1793. december 23- án született, Jászberényben édesanyja második, egy patikussal kötött házasságából, Schenbach Rozália néven. Patikus apja fiúnak várta és orvosnak szánta elsőszülött gyermekét, ezért Rózát szigorúan, fiúsan nevelte. Apja korai halála után édesanyja Pestre küldte lányát egy ismerős családhoz tanulni, ahol hamarosan beleszeretett a színészetbe és elhatározta, hogy színésznő lesz.

Édesanyja először keményen tiltakozott az akkoriban nem éppen jó hírű színészet ellen, de végül anyai jóváhagyásával Róza Pesten a Nemzeti Játszó Társasághoz került segédszínésznek. A társulatban legendás kollegái voltak, Láng Ádám, Benke József (Laborfalvi Róza apja), Murányi Zsigmond, Murányiné Lefebre Teréz, Sáska János, Sáskáné Koronka Borbála, később csatlakoztak Katona József, és Déry István is.

Első kis szerepe - Shakespeare: Hamletjében, egy udvari dáma - bukást és csalódást jelentett számára. Nem ilyen csúfos szégyenről álmodozott éveken keresztül. Szerencséjére egy idősebb kolléganő, Murányiné pártfogásába vette, szerepet tanult vele, színpadi mozgásra tanította, bátorította.  1810. április 8-án került sor első igazi fellépésére. Pajkos kis szobalányt alakított Spiess: Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret - című vígjátékban. Róza először megrettent a nagy színpadi fénytől és szólni sem tudott, majd végül hibátlanul eljátszotta szerepét és nagy tapsot kapott.

Nevét Széppataki Rózára változtatta és elindult a fényes karrier felé, hamarosan a kor nagy színésznőjévé nőtte ki magát.

Fáy András, egy jóbarát így írt róla: „Szikár, sápadt lányka volt, kit akkoriban valánk a hektikától félteni, azonban később szép terjedelemre nőtte ki magát. Rekedtes beszédéből nem gyanítá senki azon bájteljes hangot, mellyel később elbűvölte közönségét.”

Sokat tanult, sokat játszott, énekelt, még fiú szerepeket is és a magyar közönség szerette. A német színház megalakulásával a kis magyar társulat helyzete egyre nehezebb lett. Egy darabig még a Rondellában játszhattak, majd azt lebontották, így 1815-ben a sikerek ellenére a Magyar Színház megszűnt.

Közben 1813-ban házasságot kötött Déry István, színésszel, de házasságuk boldogtalan volt, ezért külön életet éltek.

Déryné a társulattal együtt Pest város ajánlásával -  ami némi anyagi biztonságot jelentett - vándor társulatként felkerekedett és a sikeres pesti kezdet után sok magyar (Eger, Miskolc, Székesfehérvár, Szombathely, Komárom) majd később több erdélyi városban lépett fel. A Murányi Zsigmond vezette társulatban Miskolcon ért Déryné sikereinek első igazi csúcsára, nagyon sokat énekelt és a közönség miatta jött a színházba, mindenki őt akarta hallani.

Így írt naplójában a társulat Miskolcra érkezéséről:

Egy másik naplórészlet a miskolci sikerek bizonyságául.

„Itt Miskolcon játszottunk folyvást ; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorújátékokat, drámákat. Operát ritkán adhattunk, mert újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. Egyszer a többek között adtunk valami nézőjátékot, de már nem jut eszembe, hogy mit? Én éppen egy fájdalmas monológot mondék, egyszerre csak fölkiált egy öreg úr: - Déryné énekeljen!  -  Én csak forogtam hol oldalt, hol hátra és mondtam a szerepem annak jeléül hogy én őt nem hallom. De ő nem tágított; a közönség csak úgy csendes mosollyal nézett föl rám, hogy már mi teendő leszek? Én hősies elszántsággal megállok, fölhúztam két vállamat, ránéztem - ott ült az első sor zártszékben - s mondám: - Hiszen nem lehet .- Ej, dehogy nem - mondá - azután is elmondhatja a mondókáját, csak maga énekeljen. Ebből aztán a publikummal való társalgás következett; mondám: - De ha nem lehet gitár nélkül énekelni. - Hát hozzanak valahonnan egyet. -  Mondom: - Hát hazaküldök az enyimért és ha a fölvonásnak vége lesz, majd akkor énekelek. Jó lesz?- Jó lesz, éljen!-, s ebbe az egész publikum, mint egy kórus belevágott:- Jó lesz, jó lesz, éljen!- Volt aztán kacagás az álfalak mögött. A színészek egyke erre, másik amarra dőlt, alig tudtam elmondani a mondókámat. Elhozták lantomat, énekeltem egy áriát s úgy folytattuk tovább a játékot.”

1819-ben Déryné a nagy sikerek után elhagyva Miskolcot. Kilényi Dávid társulatához szerződött és a kényes ízlésű pozsonyi közönség előtt is nagy sikereket aratott. Egy Kisfaludy Sándor által írt műben is játszott.  A Kilényi féle társulattal egy nagy vidéki turnét is csináltak. Szombathely, Kőszeg, Zalaegerszeg, Győr, Sopron, Kismarton voltak az állomások. Közben Déryné vendégként néhány szerepet énekelt Pesten is, a német színházban. Később ismét visszatért korábbi nagy sikereinek színhelyére, Miskolcra. Népszerű volt az egész országban, ennek ellenére szerelmi bánattól gyötörve úgy döntött, hogy inkább Erdélyben keres új lehetőségeket.(Perpelitzay Soma, ügyvéd volt akkori életének igazi nagy szerelme, ez a kapcsolat ért véget.)

Olyan gyakori vendég lett Erdélyben és a legtöbbet Kolozsváron, hogy tulajdonképpen erdélyi színésznőnek is tekinthetjük. Különösen a kolozsvári közönség szerette és nagyon elismerték művészetét. 

1823 decemberében játszott először Kolozsváron. A Magyarhűség című előadáskor esett meg a következő történet, Déryné emlékezete szerint: „A gubernátorné (...) kihajolt a páholyából, leeresztette két kezét a publikum fölé s úgy kezdett erősen tapsolni! Ekkor mintegy jelszóra valamennyi páholy, zártszék, galéria... szóval borzasztó tapsvihar következett. A muzsika természetesen megszűnt, mert a háromszoros taps sokáig tartott. (…) a zene újra kezdődött és én elkezdettem, énekeltem. Azt kellett volna aztán hallani, midőn felszabadult mindenkinek tetszése szerént érzését vagy helyeslését nyilváníthatni! Minden szóra, mely által érdekelve volt a haza, hősiesség, hűség mind megannyi gátat tört vihar hangzott a taps mindenfelől. Ének után többször kihívtak. Ez itt ritkaság volt.”

Wass Pál írta Dérynéről: „Maga a személy nem volt nagyon szép, sőt deformis és kivált a szája szörnyű nagy, de a teatromon igen ügyes és a hangja nagyon-nagyon tiszta és kellemetes.”

Egyik kolozsvári előadásán, amikor éppen Melindát alakította a Bánk Bán című Katona J. drámában. A siker eredményeként verset is írt rajongóihoz: „Kegyetek itt mosolyga rám, / Itt töltém sok boldog órám, / Bár sorsom messze távol int, / De visszatérek én megint.” Kolozsvár legelőkelőbb köreiben részt vett a társasági életben is, szerették kellemes modora és fesztelen viselkedése miatt.

1827-ben Déryné és a társulat mégis elhagyta Kolozsvárt, mert a város nem tudta tovább eltartani a színházat és a színészeket. Búcsúszerepként Desdemonát énekelte, Verdi Othello című operájából, hatalmas sikerrel.

Nem csak Kolozsváron, más erdélyi városokban (Nagyenyed, Marosvásárhely, Zalánta, Abrudbánya) is rendre nagy tetszést aratott, igazi primadonnaként ünnepelték. ( A bécsi opera ajánlatát viszont visszautasította.)

Nem volt egyszerű abban az időben városról városra vándorolni, naplójában így írt Déryné az utazásokról. Kolozsvárról Szeben felé a kilátás a Meszesről egészen magával ragadta: »ide szeretnék jönni a Meszes tetejére, egy kis épületbe, csakhogy minden nap lenézhessek, élvezzem a friss léget s lejárhatnék a kis falucskákba, oly bájló kinézése van .... Ha módom volna benne, s nem kellene kenyeret keresni.«  Az utat Kolozsvárról Abrudbányáig lóháton tette meg, erről így írt naplójában:„Borzalom töltötte el az embert" — írja — ha maga eleibe nézett és látta azon mélységeket, melybe le kell ereszkedni, azon szekérnagyságú kődarabról, melyen megállapodánk." Abrudbányán legjobban megragadja őt az oláhfáták szépsége. „Azért olyan szépek — mondja — mert a magas hegyek között lakván, ritkán éri őket a napsugár.” A verespataki útról ezt írta: „A magas kőszikla oldalába csak épen oly keskeny utacska van, hogy a ló csak úgy szedegette lábait, egymás elébe rakva és derekával a sziklához súrlódott. Csak egy lépést tegyen és leesem a mélységbe." — „No, ha életben maradnék, ilyen veszedelmes utakra többé nem vállalkozom!" - végzi.

Déryné Kilényi vezetésével, több szintén Kolozsvárról távozott színész részvételével létrehozta a Magyar Operai Társaságot. Néhány név a jeles névsorból: Szerdahelyi, Szentpétery, Udvarhelyi, a kolozsvári operatársulat színe-java.1827. tele ismét Pesten találta Dérynét és a hirtelen, szinte a semmiből létrehozott magyar operai társulat hamar hírnévre tett szert. Gyorsan jött az elsöprő siker, nem véletlenül, hiszen változatos és színvonalas műsort adtak. Többek között a sevillai borbélyt, az Othellót, a Don Juant és megannyi remek előadást játszottak. Déryné sikere futótűzként terjedt a színházat kedvelő pesti társaságban. Mindenki látni akarta, ekkor elérte életének és művészetének csúcspontját. A német színház vezetője németországi vendégszerepléssel kecsegtette, de Déryné így válaszolt neki: "Ej, hagyja ezt Grimm úr! Én megelégszem azon csekély dicsőséggel, mit honomban arattam, de legfőbb oka az, hogy a magyarnak nincs több énekesnője a két hazában, csak én vagyok kezdettől fogva, s meg kell magamat osztanom a két honban. Ha én most kiutaznék, s elhagynám a magyar színészetet, nem lenne több operája se Magyar, se Erdélyországnak, ha csak nem majd száz esztendő múlva. Szegény magyar színészet! Nem, nem hagyom el őket. Hiszen Magyarország szült engem, hát csak maradok magyar énekesnő!"

Pestről Miskolcra, majd Kassára vezetett az újabb vándorlás útja. Kassán kilenc sikeres évet töltött el. Ez a Kassai Dal- és Színjátszó Társaság a legjobb volt, amit akkor magyar színészekből összeállítani csak lehetett. (Szentpétery Zsigmond, Megyeri Károly, Szerdahelyi József, Egressy Gábor, Szilágyi Pál, László József, Kántorné Engelhardt Anna, Bartha János, Pály Elek.)   A primadonna természetesen Déryné volt, a közönség az ő művészetében gyönyörködött a legszívesebben. 1835-36-ban, két év alatt hetven szerepet kellett megtanulnia, minden darabban játszott. (pl. ő volt Pamina A tündérsípban (ma: Varázsfuvola), Rosina, A sevillai borbély-ban.) Vidámsága, nemes szíve, gyönyörű hangja, szerény természete megnyitották előtte a főúri paloták kapuit is. A színház szellemi vezetésében közreműködtek a kassai előkelő társaság tagjai, Br. Berzeviczy Vince és Gr. Csáky Tivadar, aki udvarolni kezdett Dérynének, így a magánélete is boldogabbra fordult. Csáky hamarosan a színház intendánsa lett. Csáky gróf indította el az első magyar színházi lapot a "Magyar Játékszíni Tudósítás" címmel. A folyóirat természetesen, többek között a kassai társulat vezető színésznőjéről, Dérynéről közölt kritikákat, beszámolókat. Később Csákyval egy ostoba félreértésen alapuló, pletyka miatt szakítottak. (Csákyval pletykálkodó rosszakarók elhitették, hogy Déryné mással is kacérkodik)

1837-ben Pesten megalakult a Pesti Magyar Színház, későbbi nevén Nemzeti Színház. Dérynét még szerződés kötötte Kassához, de elfogadta a színház felkérését. A nyitóelőadáson Vörösmarty Árpád ébredése című drámájában az egyik dámát alakította. Később pedig főképp operai szerepeket énekelt a színházban.

Az 1838-as pesti árvíznél az ő házát is elöntötte a víz, hosszú órákig átázva várakozott a megmentésre. Nagyon megfázott, egy időre teljesen elvesztette a hangját. Amikor felgyógyult állítólag már nem tért vissza a hangjának régi fénye és ezért egyre keményebb kritikákat kapott. Zúgolódtak a társulat tagjai és megszokott szerepeit fiatalabb színésznők kapták. Egy idő után úgy érezte, nincs már sikere, ideje elhagynia a Nemzeti Színházat.

Ekkor újra kezdte a vándorlást. Kassa, Kolozsvár, Debrecen következtek, régi sikereinek színhelyeit járta végig. Később megfordult Erdély kisebb városaiban is.

Nagyon szeretett volna még Pesten játszani, 1843-ban - amit még soha sem tett - levélben ajánlkozott a Nemzeti Színházhoz. Jelentkezését szívesen fogadták és még néhányszor színpadra lépett. 1846 októbere és decembere közötti öt fellépéséből csak egyszer, a Rágalom iskolája előadásán aratott sikert. 1847-ben hét alkalommal játszott. Utoljára 1847. szeptember 28-án, Szigligeti Ede Csikós című népszínműben alakította, a parasztasszonyok egyikét, Karvasinét.

Még 1847-ben,54 évesen visszavonult a színpadtól. Ekkor találkozott férjével, Déry Istvánnal, aki már régóta - felhagyva a színészettel -  gazdatisztként élt. Talán a magánytól való félelmében kibékült vele  és együtt éltek, kezdetben Tarcalon, később  Diósgyőrben férjének házában. (Már korábban, 1838 - ban, Balatonfüreden is találkoztak, Déry akkor is kérte a színésznőt, hogy éljen vele, de Déryné akkor még, a pályája csúcsán, a színészetet választotta)  A visszavonult Déryné hagyományos háztartást vezetett és egyszerűen éltek. 1862-ben temette el a férjét.

Egyszer utoljára még színpadra lépett, 1868-ban, Miskolcon keresztfia, Egressy Ákos jutalomjátékán. Már ölben vitték fel a színpadra, de még nagy átéléssel alakította szerepét és nagy tapsot kapott.

Élete végén nagyon szegényen élt Miskolcon a húgánál, ezért egy támogatója kijárta, hogy a Nemzeti Színház évi százhúsz forint segélyt utaljon ki számára. Prielle Kornélia (akit fiatalon tanítgatott, pártfogolt) pedig kolozsvári vendégszereplésének bevételéből küldött neki hetvenkét forintot. A beteg Déryné, így tudott gyógyszert vásárolni magának. 1872. szeptember 29-én, 78 éves korában hunyt el miskolci otthonában.

A XIX. századi magyar színjátszás nagyasszonyai

2. rész

Prielle Kornélia

A korszak nagy színésznőinek pályafutása sokszor keresztezte egymást, találkoztak, együtt játszottak, vagy egymást követték a színpadon.

Déryné különösen szívesen támogatta az ifjú tehetségeket. Prielle Kornéliával még a fiatal színésznő pályájának elején találkozott és neki is segített, mondhatni, szinte felfedezte, utódjának tekintette. Az ifjú művésznő nem felejtette el neves támogatóját, élete alkonyán segítette a nehezen élő Dérynét.

Így írt az idős Déryné híressé vált utódjához Prielle Kornéliához

"...neked, drága Nellim, miként jelentsem ki hálámat? A művész csak az ő világában él, őt nem a földi, anyagi élvezet élteti, de azon csillag, mely őt az igénytelen családi körből kiragadva azon világba vezette, melybe lelke táplálatát föltálalta. Mi által hálálhatnám neked széplelkű tettedet, te jó, mintha azt kívánom: napjaidra ragyogjon csillagod teljes fényében, melynek te adád tudományos művészeteddel a fényt, - mert azon csillag csak vezéred volt pályádon, de fényt te adtál neki. Hiszen valaha én is éreztem csillagom vezérletét - még akkor, midőn fiatal gyermek valék -, s épp azért tudom tán legjobban megérteni s méltányolni a te magasságodat és valódi érzelmeidet. Ne vedd üres hízelgésnek soraimat - mert tudod, mindég szerettelek - s ha éltem is többé világomban körülötted, de a kerítésen kívül - mindig tudnivággyal gyönyörködtem szeretteim tündöklő sikerein. Tündökölj hát soká, soká, jó Nellim, ragyogjon csillagod a nagy művészet egén, mert fájdalom, vajmi kevés a beavatott csemete, mely virágot hajtson."

Prielle Kornélia 1826. június 1-én született a magyarországi Máramarossziget városában Priel Antónia néven. Apai ágon felmenői francia emigránsok voltak. Édesanyja révén rokonságban állt azzal a Kilényi Dáviddal, akinek Déryné a sógornője volt, és akinek a társulatában Déryné sokat játszott.  Édesanyja öccse születésekor elhunyt, ezért a Priel családról és a gyerekek neveltetéséről a továbbiakban Kilényi gondoskodott. Itt rejlik a kapocs Dérynéhez.

Kornélia már gyermekkorában fellépett szülővárosának színielőadásain és nagyon vonzotta a színészet. Látta őt játszani Déryné, felfigyelt a tehetségére és pártfogásába vette. Tanította, csiszolta színészi képességeit.

15 éves kislányként lépett színpadra először 1841-ben Szatmáron, Tóth István társulatánál, majd Kilényi társulatával vándorszínésznőként kezdte  Erdélyt járni. Nagyszebenben egyik szereplésekor felfigyelt rá Szigligeti Ede és meghívta Pestre a Nemzeti Színházba. Egy népszínműben mutatkozott be és 1844-ben egy egész évadot játszott a színháznál. Partnerei mind a kor jeles színészei, színésznői voltak, Egressy Gábor, Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Szentpétery Zsigmond, Bartha János, valamint Laborfalvi Róza.

A fiatal színésznő életében a Nemzeti Színház után újra vidéki évek következtek, 1845-46-ban Debrecen és Kolozsvár, majd az 1847-ben Pozsony, Székesfehérvár és Nagyszeben.

Az utókor számára Prielle Kornélia életében is létezik egy izgalmas, irodalmi vonatkozású epizód. A lánglelkű Petőfi egy előadás alkalmával hirtelen szerelemre gyulladt iránta. 1846-ban, Debrecenben találkoztak. Aznap este a színház Szigligeti "Két pisztoly"című darabját játszotta és Prielle Kornélia is szerepelt benne. A két felvonás között a nézőtéren szokatlan tapsvihart okozott Petőfi érkezése és a színfalak mögött is elterjedt jelenlétének híre. Prielle Kornélia a költő tiszteletére a saját jelenete helyett Petőfi, a "Virágnak megtiltani nem lehet..." című dalával kezdte a felvonást. A dalnak olyan nagy sikere lett, hogy az előadást megszakítva tapssal ünnepelték az ifjú színésznőt és a nézőtéren hajlongó Petőfit. Az előadás után Petőfi megköszönte Kornéliának a nem várt ünneplést és másnap is meglátogatta a színésznőt. Együtt töltötték az egész napot és Petőfi meg is kérte Prielle Kornélia kezét. Beleszeretett a szép húszéves színésznőbe. A hirtelen támadt szerelemből mégsem lett házasság, mert sem a református, sem pedig a katolikus pap nem adta őket össze, szülői beleegyezések nélkül, túl fiatalok voltak mindketten. Így aztán útjaik elváltak, Petőfi tovább utazott, Prielle Kornélia pedig a társulatával ment tovább. Petőfi ebből a rövid románcból nem írt verset Kornéliához, 1847-ben Szendrey Júliát vette feleségül.

A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET...

A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretôje lettem én szép lelkednek -
Szép lelekednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvös-bájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szívemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ôsszel a felhô a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagyvilágnak,
Vagy odáadnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lekedet.

Kornélia ekkor Szerdahelyi József színész és zeneszerző társulatában játszott és a Petőfi okozta könnyű csalódást kiheverve az Ő fiához, Szerdahelyi Kálmánhoz ment feleségül. Házaséletük nem volt igazán felhőtlen pedig Kornélia szerette a nálánál fiatalabb jóképű, kalandozó hajlamú férjét. Végül a haza sorsa elszakította őket egymástól, mert rövidesen ifjú férje beállt szabadságharcosnak, nem egyedül, 122 színésztársával együtt ment katonának, fegyverrel szolgálni a hazát a szabadságharcban. Kornélia játszott tovább és hamarosan megismerkedett egy délceg huszárkapitánnyal. Elvált férjétől és hozzáment Hidassy Elek huszárkapitányhoz. Ez a házassága nem volt boldog. Hidassy szeszélyes, durva ember volt és ráadásul színészként sem volt sikeres életmódja és természete miatt.

Azokban a különös időkben Prielle Kornélia nem csak színésznő, kicsit közéleti szerepet is vállalt. Kossuth híve volt a szabadságharc ideje alatt és lelkesítő, hazafias esteket tartott, szavalt, énekelt a harcba induló katonáknak. A szabadságharc bukása után pedig többeknek menedéket nyújtott az otthonában. Gróf Teleki Sándor ezredest is bújtatta, érzelmi szálak is kialakultak közöttük. Teleki verseket és leveleket írt hozzá. (sajnos egyet sem találtam)

Prielle Kornélia 1852-ben lépett újra színpadra, ismét vándortársulattal Eperjesen, Kassán és Miskolcon játszott. Itt csatlakozott a neves direktor, Latabár Endre társulatához. Székesfehérváron és Győrben időztek több hónapig. A szépsége miatt romantikus szerepeket, fiatal lányokat alakított. Ez nem igazán elégítette ki színészi becsvágyát, így újra vándorévek következtek életében.

Megfordul Nagyváradon, Kolozsvárott, Debrecenben, Miskolcon, Aradon, Temesvárott, Szabadkán. Mindenütt nagy örömmel ünnepelték és a művészi hírneve egyre csak nőtt, eljutott egészen Pestig, ezért 1857-ben vendégszereplésre hívták a Nemzetibe. Nagy sikert aratott. Szerződést kínáltak neki, de megtudta, hogy ezzel az általa őszintén tisztelt nagy színésznek Egressy Gábornak távozni kéne, ezért visszalépett. 

Több társulatnál játszott egy-egy szerep erejéig és végül 1859. április 25-én mégis leszerződött a Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig megbecsült és ünnepelt tagja maradt. Vendégszereplést még vállalt más színházaknál is. 1860 nyarán Nagykanizsán óriási sikert aratott Katona József "Bánk bán" című darabjában, Melinda szerepében és később Pécsett is fellépett.

Nemzeti Színházbeli sikereihez hozzájárultak az akkoriban nagyon divatos könnyed, vidám francia vígjátékok és a hazai írók Szigligeti Ede, Csiky Gergely hasonló darabjai. A cenzúra miatt mást nem igen játszhattak. A magyar színjátszás híres nagy párosa lett Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán, együtt elsöprő sikereket arattak.

"ha Ők ketten voltak színpadon - mondja Alexander Bernát, a nagy hírű korabeli kritikus - minden dialógus olyan volt, mintha két nagyon ügyes, és szellemes tőrvívó csatázna egymással."

A sok közös játék és siker mellett ismét házasságot kötöttek Szerdahelyi Kálmánnal, aki az első férje is volt. (Először a hirtelen támadt Petőfi kaland után választotta a jóképű ifjú Szerdahelyit, Petőfi házassága után) Most azonban tiszta és őszinte szeretetből lett a párja és a férfi részéről is fellángolt a szerelem. A színész haláláig egy pár maradtak és együtt játszottak. Szerdahelyi halálával azonban nem csak a férjét, hanem állandó színpadi partnerét is elvesztette. Sok neves partnerrel játszott együtt, de a korábbi briliáns Szerdahelyi – Prielle páros alakításai felülmúlhatatlanok voltak. (ifj. Lendvay, Feleky, Nagy Imre, Halmi Ferenc,Szacsvay Imre játszottak mellette) Talán a legjobban, legsikeresebben még Náday Ferenccel tudott partnerként együtt játszani. Idővel Prielle Kornélia és Náday Ferenc vált egy újabb legendás párossá a Nemzeti színpadán.

Ebből az időből, 1868-ból származik a Nemzeti Színház igazgatójának, Szigligeti Edének a levele, (részlet) aki nagy tisztelője volt Prielle Kornéliának és művészetének.

„Igen tisztelt Asszonyom!

Bocsásson meg, hogy becses levelére ez alkalommal oly részletesen

nem válaszolhatok, mint magam is szeretnék. E helyett ide mellékelem

az első enquéte által hozott s a második enquéte által szórói-szóra helybenhagyott

szabályt, mely a nemzeti színház irányát kijelöli. E szerint a fősuly az eredeti és classikai irodalomra

fektetendő. Én azt hiszem, Kegyed ama jobb

és nemesebb irányban talált és találand művészetének elég hatáskört.

Hogy most kevesebbszer játszott, annak az az oka, mert az ez idő szerint

szinrekerült s ismételt eredeti darabokban (könnyedebb darabok) szerzők Kegyednek nem

osztottak szerepet.

Egyébiránt az én nézetem szerint az igazgatónak

nem az egyesek érdekeit, hanem az ügyet kell szem előtt tartania,

s a műsor nem az előadókért van, hanem az előadók vannak a műsorért.

De legyen meggyőződve, hogy én minden alkalmat felhasználok — a

nevezett irány szemmeltartása mellett, — hogy a közönség Kegyedet

minél többször láthassa.

Nagyrabecsülésem kifejezése mellett vagyok

                                                                                                Budapest, január 7. 1868.

                                                                                                        őszinte tisztelője

                                                                                                          Szigligeti Ede

                                                                                                               igazgató.”

Paulay Ede tanácsára asszonyszerepeket és idősebb fehér hajú dámákat kezdett játszani és így is elnyerte a közönség tetszését. Csiky Gergely "A nagymama" című darabját direkt neki írta, az ősbemutatón Ő volt az első  Szerémy grófnő. Pailleron: Ahol unatkoznak című darabjában Reville hercegnő és Erzsébet asszony, Szigeti: Rang és mód című művében.

1881-ben Podmaniczky Frigyes, a Nemzeti Színház intendánsa "életfogytiglanig tartó” szerződést  ajánlott föl Prielle Kornélia művésznőnek a Nemzeti Színházban. (később "örökös tagság"-nak hívták) Ezt első ízben Prielle Kornélia meg is kapta.

1887. május 21-én Prielle Kornélia vendégszereplésével nyitott a máramarosszigeti (szülővárosa) nyári színház. Csiky Gergely "Buborékok" című vígjátékát adták elő. A színház díszfüggönyét Prielle Kornélia hozta ajándékba Pestről. A közönség nagyon megkedvelte  a művésznőt, természetes, igazi francia finomságú játékát. Heteken keresztül ünnepelték. Kornélia a tiszteletdíját nagylelkűen a szülővárosában épülő kórháznak ajánlotta fel. 1890 áprilisában már Kolozsvár nézőközönsége lelkesedhetett a művészetéért, varázslatos alakításaiért. A Kolozsvári Színház igazgatója élő babérfával és egy szép bársony támlásszékkel ajándékozta meg emlékként, a játékáért. (Ez a szék ma a máramarosszigeti Református Egyház tulajdonában van.) A művésznő csaknem minden nyáron hazalátogatott szülővárosába és ilyenkor - még idősebb korában is - fellépéseivel segítette a máramarosszigeti műkedvelők nyári előadásait. Jókai, aki különös figyelemmel kísérte a pályafutását a kezdetektől fogva, egyszer a következőket írta róla: "Ábrándokkal tel­jes, na­iv ke­dé­lyű ked­ves te­rem­tés. Csupa szív az egész lény, ön­fel­ál­do­zó szív, akinek még az árnyéka is fényes. Szí­né­szek kö­zött él­tem, so­ha­sem mon­dott ró­la sen­ki egy gú­nyo­ló­dó pél­dá­ló­zást sem.”

1892-ben, amikor a Nemzeti Színház bécsi vendégszereplésre indult, kizárólag Prielle Kornélia  iránti tiszteletből tűzték műsorra Csiky Gergely "A nagymama" című darabját, amelynek főszerepét játszotta és  nagy sikert aratott a császárvárosban is. Egy kis epizód: A szerepben egy bókoló öreg gavallér azt mondja neki: "Ön húsz év alatt mit sem változott, asszonyom..." Mire Prielle szerepe szerint így válaszol: "Úgy látszik, én nem öregszem" - és ekkor a bécsi közönség is óriási tapsorkánnal köszöntötte a művésznőt, állva tapsoltak.

Nagy gondot fordított a fiatalok bátorítására. Premierekre járt, s többek közt az akkor haladó szellemiséget képviselő Thália Társulat számos bemutatóján az első sorban ül és gratulált az ifjú művészek merész, modern színészi játékához.

1901-ből való nagy tisztelőjének és egykori férje (Hidassy huszárkapitány) barátjának, Vadnay Károlynak hozzá írt köszöntő  levele. (részletek)

„Hódolva tisztelt Barátnőm!

Hogy a hatvan éves művésznői »becsületes szolgálat« nyilvános

izgalmaitól óvatosan félrevonult, s úgy szólván azt leparancsolta, az megint

csak azt a páratlanul finom ízlését és érzelmét bizonyítja, melyek ritka

tehetségének eleitől fogva szárnyat adtak.

Engemet, a magát túlélt, beteges öreg írót nem csak a számtalanszor

nyújtott művészi élvezetért való hő köszönet buzdít ez üdvözlésre;

Két lelkesítő könyv: az Arany »Toldi«-ja és a Jókai »Csataképek

«, meg a Nagyságod lelkesítő játéka kezdték visszaadni veszendő reménységemet.

Éreztették velem azt a nevezetes mondás igazát, hogy

a parlament nélküli nemzetek lélekemelő szónokai csupán a jó költők

és a színpadi nagy tehetségek. Aztán fel is buzdultam, hogy nem sokára

a fővárosban a feltámadást váró magyarság szolgálatában az irodalom

buzgó, hű napszámosa legyek.

Ezt a lélekemelő hatást akarom most Nagyságodnak hálás szívvel

és hódolattal megköszönni.

Bizony, a végzet jó kedvében adta Nagyságodat nekünk, hogy a

mi a magyarnál ritka adomány: a kellemet és ízlést hatvan esztendőn

át a legteljesebben képviselje színpadunkon.

A jó Isten meg is áldotta értté sok dicsőséggel és kivételes tehetségéhez

mért valóban kivételes áldásokkal.

Nincs e okom remélni azt, a mit Nagyságodnak lelkem mélyéből

-óhajtok, hogy a gondviselés szaporítsa a kivételes kedvezményeket azzal

is, hogy — amint érdemli — a dicsőséges »szolgálat« hetvenedik

évében is mai nagy fogékonyságával örvendhessen a nézőtér föllelkesült

tapsainak.

Ezt kívánja szivéből Nagyságodnak teljes hódolattal

                                                                                          régi hálás tisztelője:

Budapest, 1901. június 17.                                                   Vadnay Károly.”

1902. június 5-én a Nemzeti Színház társalgójában felavatták a márványszobrát (Telcs Ede alkotása), ahol szerénységből Ő maga nem is jelent meg. A köszöntőket, Márkus Emíliával az élen inkább az otthonában fogadta. A Magyar Kaszinóban rendezett születésnapi ünnepségen Dessewffy Arisztid, a képviselőház elnöki tanácsosa mondott nagyon szép beszédet, amiért aztán a művésznő külön köszönő levelet írt neki. 1904-ben a Nemzeti Színházban az ott eltöltött 60 éves tagsága alkalmából külön műsort rendeztek a tiszteletére és az egész országban ünnepelték sikeres pályafutását.

Nyolcvan évesen, 1905. őszén Prielle Kornélia még házasságot kötött a nála majdnem negyven évvel fiatalabb Rozsnyai Kálmánnal. Ezt sokan nem tudták elfogadni, még környezetéből is bírálták érte. Otthonukat mindig nagy művésztársaság látogatta és sokat, sokszor rosszindulatúan is pletykáltak róluk. Ennek ellenére boldogok, voltak és Prielle Kornélia így beszélt kollégáinak: "... Bánom is én, akármit fecsegnek rólunk. Sok boldogtalanság és rosszul végződő házasság után ismét boldog vagyok!" Boldogsága mindössze fél évig tartott, mert 1906. február 25-én elhunyt. A Nemzeti Színházban ravatalozták föl és a végső nyughelye Szabadszálláson van.

Prielle Kornélia színészi nagyságát így méltatta halála után Márkus László a "HÉT" című újság hasábjain: "A belső átélésnek az ereje lelkesítette át az Ő kifejezőeszközeit. Prielle Kornélia úgy vette kezébe a szerepet, hogy rögtön emberi alak nőtt ki előtte a szerepből. A szerepnek ez a megérzése volt közös őbenne a modernekkel. Minden szerepét egy örök szempontból nézte, az emberi igazság szempontjából." (1906)

65 éves színészi pályafutása alatt csak a Nemzeti Színházban közel háromszáz szerepben, majd háromezer estén keresztül kápráztatta el játékával a közönséget. A vándorévek sorából ehhez még legalább ugyanennyi szerep megtanulását lehetne hozzátenni. Színészi játéka átmenet a színjátszás kezdetei és a modern típusú színjátszás között. Élete során fellépett számtalanszor Kántornéval, Dérynével, mindkét Egressyvel, Fáncsi Lajossal. A kezdetekkor játszott Petőfivel, Laborfalvy Rózával, a Lendvay házaspárral, később Jászai Marival, Újházy Edével. Szép pályafutást élt végig.

A XIX. századi magyar színjátszás nagyasszonyai

3. rész

Hollósy Kornélia, a „magyar csalogány”

Magyarországon az operajátszás párhuzamosan fejlődött a színjátszással. A XIX. század első felében Déryné Széppataki Róza volt operajátszásunk úttörője, aki prózai művekben, drámákban is játszott. Még az Ő sikereinek közepette tűnt fel az akkori énekművészet később mindenkit túlszárnyaló tehetsége, Hollósy Kornélia, akit rajongó közönsége a „magyar csalogány” becézõ névvel tisztelt meg. Az énekművésznőnek jelentős érdemei vannak a magyar operaéneklés fejlesztésében. Hollósy Kornélia a kor neves zeneszerzőjének, Erkel Ferencnek az egyik legkedvesebb énekesnője volt. Erkel sokat játszott nagy operájában a Bánk bán-ban Hollósy Kornélia játszotta a bemutatón Melinda szerepét. Később ezt a szerepet Pesten és vidéki turnéin, hangversenyein egyaránt sokszor szívesen és nagy sikerrel énekelte. Nagyban hozzájárult a saját sikerével párhuzamosan az opera népszerűsítéséhez is. 

Mosonyi Mihály írt a Zenei Lapokban: „Hollósy L. Cornélia asszony, mint Melinda kellőleg bizonyítá, hogy drámai szerepben is méltó helyet tud elfoglalni, s hogy az ének koloratura nem egyedüli hivatása. Ő oly igéző valamivel rendelkezik, mit a legóriásibb körvonalazatú énekesnőnél is hasztalanul keresünk. Nem szavazhatunk eléggé köszönetet a szerzőnek azon művészi tapintatáért, hogy a t. művésznőnek szerepét kiválólag a szép hordozott hangú éneklésre alapítá. A szerző nem is csalatkozott művészi tapintatában.”

Hollósy Kornélia ősei, ( eredeti nevük Korbuly) szamosújvári gazdag örmények voltak. ( A  család egyik tagja, Korbuly Bogdán 1871-1874-ig a kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa volt, négy éven át a saját pénzéből  fedezte a színház tetemes kiadásait.) Hollósy Kornélia  az örmény származású   Korbuly Bogdán és Csausz Mária 11. gyermekeként született 1827. április 13-án Gertenyesen, a szülei birtokán.  Édesanyja az ő születését nem élte túl, de hamarosan szerencséjükre testvéreivel együtt  szerető nevelőanyát kaptak , az ugyancsak  örmény Lászlóffy Rebeka személyében. (1832-ben Korbuly Bogdán gertenyesi előnévvel magyar nemességet kapott I. Ferenctõl, amely kiterjedt fiú- és leányági törvényes leszármazottaira is. A család ugyanakkor nevét Hollósyra változtatta.)

Gondtalan, boldog gyermekkora volt a népes családja körében Gertenyesen. 11 éves korától Temesváron járt iskolába, apácazárdába. Jó tanuló volt, de különösen feltűnt már ekkor a zenéhez való tehetsége, szép énekhangja és kiválóan zongorázott. 
Zimmermann nevű zenetanára egykor a bécsi operaház tenoristája volt és felhívta a szülők figyelmét a kislány kiemelkedő tehetségére, odáig merészkedett, hogy kimondta, művészpályán a helye. Származásáról csak azért írtam bővebben, hogy érthető legyen szülei mennyire ellenezték, hogy a legkisebb lányuk énekesnő legyen, ahogy ők mondták, nincs szüksége rá, hogy „dolgozzon”.  Hollósy Bogdán hallani sem akart arról, hogy egy gazdag és nemes família leánya színésznő legyen.  Kornélia  mégis szorgalmasan gyakorolt és készült, magában erősen dédelgette álmát, hogy bárhogy is, de énekesnő lesz.   15 éves korában befejezte tanulmányait és könyörgött apjának, hogy külföldi tanulmányútra engedje. A család többi tagjai is segítettek a zord apa megpuhításában. Végül megkapta anyai örökségét, a hozományát és apja látva, hogy mennyire elszánt egy idős rokon hölgy kíséretében külföldi tanulmányútra engedte. Kornélia először Bécsbe ment, és Matteo Salvinál, az udvari opera egyik tagjánál tanult. 1843 őszén temészetesen kísérőjével együtt Milánóba utazott Lamperti mesterhez. Két évig volt a növendéke, s tanulmányai befejeztével egy énekmesteri bizottság előtt teljes sikerrel vizsgázott.

Így Hollósy Kornélia fiatalon, 19 éves korában kezdte később nagyon sikeres operaénekesnői  pályáját.

Először Corfun lépett fel, Verdi Ernani c. operájának Elvira szerepét énekelte. Két hónap múlva Torinóba hívták, ahol felfigyelt rá Henriette Carl asszony, a híres énekesnő, aki éppen egy társulatot szervezett, bukaresti vendégjátékokra.  Hollósy Kornéliát is szerződtette, három hónapra.  Elindult tehát a művészpálya.  1846. június 4-én, Magyar színpadon először Temesvárott (korábbi gyerekkori tanulmányainak színhelye) lépett föl 1846. június 4-én, Bellini: Alvajáró című operájában, majd a Normában és Donizetti Linda című operájában is énekelt.  Sikere volt, a bevételt a társulat a kisdedóvónak ajánlotta. (Hollósy Kornélia későbbi élete folyamán is jellemzően sokat jótékonykodott)  Az első hazai sikeréről még a Pesti Divatlap is beszámolt, de édesapjának aggályait ez sem oszlatta el.  Nem tudott örülni leánya sikereinek.  (Egy nemes kisasszony nem énekelhet pénzért, nem mutogathatja magát- még mindig ezt hajtogatta.) Kornéliában azonban ekkor már élt a művészi elhivatottság és kitartott az énekesnői pálya mellett. Nemsokára Pestre utazott, rokonai meglátogatására, de igazán a Nemzeti Színház megismerése vonzotta.  Hamarosan létrejött egy megegyezés, hogy Hollósy Kornélia néhány operában vendégszerepelhessen és 1846. augusztus 24-én szerződtették. Hollósy Kornélia szerződtetésével pezsgő élet kezdődött a Nemzeti Színházban. Többek között Garai Mária szerepét játszotta nagy sikerrel.

Hollósy Kornélia 1848-ban a honvédség felszerelésére és az önálló Nemzeti Bank megalapítására, színész kollégáival együtt évi fizetésének 3 százalékát ajánlotta fel és még külön adományt is adott.  

A színház képviseletében részt vett egy nőküldöttségben, akik tisztelegtek Kossuth Lajos előtt.  Az átnyújtott hatalmas rózsacsokor szalagján ez állt: 
"Te leborultál a nemzet nagysága előtt -
  mi előtted borulunk le, lángszavú Kossuth Lajos."
Kossuth meghatottan köszönte meg a figyelmességet, és a küldöttség minden hölgytagját homlokon csókolta.

Hollósy Kornélia a szabadságharc után 1851. szeptember 17-én lépett újra a pesti közönség elé, Donizetti Lindájában. Óriási sikere volt, mégis visszavonulni készült, a lapoknak is az volt a fő témája, hogy marad vagy visszavonul a művésznő. Visszavonulásának egyik oka az volt, hogy közeledett az esküvője, a szintén nemesi család sarjával, Lonovics Józseffel. Másik oka az volt, hogy bátyja Hollósy József részt vett a szabadságharcban, el is ítélték, az aradi várbörtönben raboskodott. A hírhedt Haynau pedig olykor látogatta a Nemzeti Színház előadásait és tudomására hozták a rab és a művésznő rokonságát.

A Nemzeti Színház után Hollósy Kornélia külföldi turnéra indult, először még Bécsben majd Varsóban lépett fel. A bécsi udvari színházban maga I. Ferenc József magyar király is meghallgatta. Varsóban nemcsak az operaelőadásokon lépett fel, hanem a hangversenyeken is énekelt. A varsói közönség nagyon szerette, ha magyar dalokat énekelt, ezzel nagy sikert aratott. 

Lonovics József és Hollósy Kornélia 1852. április 21-én kötöttek házasságot Aradon és először Eger mellett éltek Lonovics édesapjával, majd halála után Bécsbe költöztek Lonovsics ott élő nagybátyjának ápolása miatt. 1855 március végén érkeztek Pestre. Hollósy Kornélia lakásukon (az Egyetem téren, később a mai Astoria helyén a Zrínyi házban) házi hangversenyeket adott a barátoknak, ismerősöknek.  Nem győzték dicsérni hangja szépségét, csodálatos csengését.  A Lonovics-Hollósy  házaspár nagy baráti kört alakított ki maga körül, szalonjuk híres volt az egész város művészetkedvelőinek körében. A szalonról külön is érdemes kicsit többet megtudni.

A szalon

Hollósy Kornélia és Lonovics József külön-külön is nagy ismeretségi és baráti körrel rendelkezett, mindketten nagybirtokos nemesi családból származtak, ezért jó kapcsolataik voltak az előkelő társasággal. A jó kapcsolatok mellé megvolt a megfelelő anyagi háttér is. A család néhány tagjának hazafias elkötelezettsége miatt „48-as” politikai barátságok is alakultak köréjük. Kornélia nagybátyja, Csausz Márton orvosprofesszor révén pedig az értelmiségi elit tagjai, orvosok, tudósok is gyakran látogattak el hozzájuk. Végül ott voltak még a művésznő kollégái, írók, újságírók és a rajongói is.

Mi volt hát a szalon titka, hogy ennyiféle embert vonzott és összehozott?

"E művésznővel és e nővel mindenki, akár fényes név, akár kitűnő elme, akár társadalmi állás tünteté ki, óhajtott megismerkedni. Sokszor ajtaja nyitját gazdag főúr adta át szegény írónak, előkelő asszony derék polgári nőnek, politikai nevezetesség egy névtelen tisztelőnek. Mindenkit egyaránt a hódolat vitte oda, s a rokonszenv tartotta ott. Bármily távol állottak is egymástól a külvilágban, a művésznő szalonjában egy láthatatlan szál összekapcsolta őket. A nagyúr és mágnás hölgy nem találhatta rangján alóli lépésnek, ha meglátogatja e nőt, kit előkelő és nemes ízlés díszített, párosulva az asszonyi jóság egyszerűségével; a szegény vendéget pedig nem riasztá vissza sohasem fönnhéjázás, sem hidegség, sem szeszély. Jogcímet nyerhetett e szalonban mindenki, ha művelt volt és nemesen élt. A háziasszony szívesen látott mindenkit, aki méltó volt rá. A család "intimusai" mindig azt az ugyanegyet találták ott, amit nem lehet megunni, mert csak ritka helyen lehet föltalálni. A tisztelet, a hódolat komolysága párosult e légkörben a derült, fesztelen vidámság sugaraival. Magyar szívesség és úrias műveltség nyomtak vonzó bélyeget e szalonra, mely nem vált sem egyoldalúvá, sem exclusívvé, sem feszessé. Nem égette a tömjént senki sem tüntetően; a könnyű társalgásnak nemcsak szárnya, hanem tartalma is volt; ha komoly dologról volt szó, az sohasem tette nehézkessé a beszédet, s ha szőnyegre kerültek a nap hírei, pletykái, azok sohasem váltak közönséges mende-mondázássá. A háziasszony vidám kedélye fűszert adott minden tárgyhoz, s a vendégek mély rokonszenve mindig megszabta az ízlés korlátait." – ezt írta róla és a szalonról Vadnay Károly író.

Néhány megszokott neves vendég a teljesség igénye nélkül.  Az arisztokrácia köréből a svájci száműzetésből hazatért gróf Batthyány Lajosné, a szinte a szomszédban lakó gróf Károlyi György, gróf Almásy György, aki a művésznő legnagyobb rajongójának számított, tőle kapta a legtöbb virágcsokrot, Gróf Ráday Gedeon. A társasághoz tartozott báró Eötvös József és báró Podmaniczky Frigyes és Ürményi József, a konzervatív politikus, aki egyúttal szívesen támogatta tekintélyes vagyonából az ifjú írókat, költőket, akikkel a szalonban megismerkedett.

Kornélia nagybátyja révén került a szalonba Balassa János sebészprofesszor, egyetemi tanár; Tomori Anasztáz, mérnök, matematikatanár, gróf Lázár Kálmán természettudományi író, a kiváló gyermekgyógyász, Bókay János és családja.(a Bókay gyerekek, valamint a kis Lonovics Gyula jó pajtások voltak)

Lonovics József  baráti köréhez közéleti emberek is tartoztak, Zalár József, Heves vármegye alispánja, Erdélyi József, Heves vármegye főjegyzője, Tárkányi Béla egri kanonok és Tanács Márton váci városi tanácsos, valamint Mészáros Károly ügyvéd, jogtudós.

Írók, költők, újságírók is szép számmal megfordultak Hollósy Kornélia szalonjában. Gyakori vendég volt Gaál József, a Peleskei nótárius szerzője, Sárosy Gyula, az Arany trombita szerzője, Szathmáry Károly, valamint Szigligeti Ede, Gyulai Pál, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Vahot Imréék, Lisznyai Kálmán költő.

A Nemzeti Színház szinte valamennyi vezető színésze, Egressy Gábor, Szerdahelyi Kálmán, Szigligeti József, Bulyovszky Lilla, Markovits Ilka operaénekesnő és Laborfalvi Róza állandó vendégek voltak. A színház baritonistája, Füredy Mihály, valamint Kőszeghy Károly basszista és Benza Károly basszista Kornélia kedves partnerei voltak a helyben tartott zenés produkciókban.

A zeneszerzők közül természetesen Erkel Ferencen, szívesen látott vendég volt Reményi Ede, Huber Károly (Hubay Jenő apja) és pesti tartózkodásai idején Liszt Ferenc, a Doppler testvérek, Ferenc és Károly, ők fuvolán játszottak kíséretül az énekléshez. A szalonban nemcsak ének- és zeneszámokat adtak elő, hanem a fiatal írók, költők itt olvasták fel először verseiket, novelláikat. A színészek gyakran játszottak el színdarab-részleteket. Kornélia nagyon kedvelte a tréfás jeleneteket. Szívesen parodizálta színésztársait, még balettozott is. Olyan a kettősöket énekelt, amelyben ő maga énekelte a férfi szerepeket is.

Vadnay Károly és Sárosy Gyula irányításával Hollósy Kornália tiszteletére a szalon látogatói a művésznő 30. születésnapjára zöld bársonykötésű, ezüsttel díszített emlékalbumot készítettek.  Meghatottan így köszönte meg: "Ami örömet most érzek, azt én szóban nem tudom, csak énekelve tudnám tán igazán kifejezni, beleöntve egész szívemet."

Két különleges epizód ismeretes a szalon történetéből. Az egyik, amikor Hollósy Kornélia kívánságának teljesítésére, hogy nagyon szeretne cigányzenét hallgatni : -"Nagyon szeretem a szép zenét, s midőn az Ilkában Sárköziék rágyújtanak a bokázó nótára, mindig irigylem magukat, hogy annyit mulathatnak jó cigányzene mellett."- mondta Sárosy Gyulának - Sárosy összefogott barátaival és összeszedték Pest leghíresebb cigánybandáit, sőt vidékről is hozattak cigányzenekarokat.

Így írt erről az eseményről Vadnay Károly: "Emlékezetessé vált sokunknak az az este, 1857. február 11-ike, a vén Luby-ház földszintjén [Sárosy Gyula lakásában], midőn három népzenekar kelt valóságos hangversenyre Hollósy Kornélia előtt. Mindegyik azon volt, hogy túltegyen a másikon. Nagy estélyt csaptunk, s a lakomaasztal közepét a Vörösmarty mellszobrával ékítettük, a Vén cigány költőjével, aki keserű kedvvel énekelte hattyúdalában: »Húzd, ki tudja meddig húzhatod!« [...] Ritkán volt szünet. Mikor Jókai észrevette, hogy valaki az asztal végén toasthoz kezd fészkelődni, megelőzte a veszedelmet felszólalván: Azt megmondom, hogy ezúttal toast ne legyen!"

A másik eset Hollósy Kornélia politikai érzületére és segítőkészségére emlékeztet. Egy alkalommal az ifjúság a Nemzeti Múzeumnál tüntetett, a Szózat-ot énekelték, Deákot éltették, Schmerlinget pedig szidalmazták. A tüntetés feloszlatására katonák érkeztek és a fiatalok a környező kávéházakba, kapualjakba menekültek előlük.  Hollósy Kornélia a Zrínyi-ház erkélyéről nézte az eseményeket. Az egyik cseléd jelentette neki, hogy három menekülő fiatalember van az előszobában. "Rögtön be kell bocsátani és elbújtatni őket, ahová lehet" – válaszolt Kornélia. Először megszidta, azután megdicsérte az ifjakat, és másnap reggelig ott tartotta őket.

 Hollósy Kornélia életében nemcsak az otthon és a szalon létezett, számtalan fellépésen és nagy sikerrel énekelt még éveken át. 1860-ban még a londoni Covent Garden is szívesen szerződtette volna, de nem vállalt már külföldi szereplést.

1857-ben Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatása alkalmából elénekelte az Erzsébet tiszteletére írt és először bemutatott Erzsébet című opera címszerepét, a  mű Árpádházi Szent Erzsébet életéről szólt. Volt benne egy dal, amit Arany János Hollsy Kornélia számára írt és beépítették az operába. (a későbbi partitúrákból ez hiányzik) Ez a dal az előadáson átütő sikert aratott.

Köszöntő

Bort ide a billikomba! föl vele!
Csengjen össze tiszta ezüst kebele,
Mint szivünkből e kivánat égre száll:
Éljen a hon! éljen urunk, a király!

Harcra magyar! lelsz magadnak vívni tért:
Győzni dicső, halni dicső, a hitért;
Tűzz keresztet Jerusálem szent fokán:
Éljen a hit! vesszen el a vad pogány!

Egyesül a rózsavirág és kereszt:
Ily jegy alatt hű lovagszív vért ereszt:
Éljen urunk, hős királyunk, s leánya,
Magyarország legdeliebb rózsája!

Akkor a Vasárnapi újság című lap május 17-ei száma is kiemelte az Arany János által írt és Hollósy Kornélia által elénekelt dalbetét sikerét.

Arany Jánost Ráday Gedeon ismertette össze a szalonban Hollósy Kornéliával. A költő tisztelte és csodálta énekművészetét, egy verset is írt az emlékkönyvébe.

„Egy nép lakik túl a tengeren
Hol délre lejt az Alpok alja,
Hol fűszeres völgy, rónaság
Az erdős Appennint uralja:
Hajdan dicső nemzet, ma rab; –
S hogy lánca csörgésit ne hallja:
Énekkel űzi bús neszét,
S az érc igát enyhíti dalja.
Oh, hát, dalolj nekünk!…”

– Arany János: Hollósy Kornéliának^[

Két figyelemre méltó epizód Hollósy Kornélia életéből, 1860-ból, szintén hazafias érzelmeit jelzik.

1860. január 30-án megjelent azon az emlékezetes Reményi Ede koncerten, ahol a művész előadta a Rákóczi-induló, s emiatt a hatóságok átmenetileg eltiltották a koncertezéstől. 1860. tavaszán Hollósy Kornélia énekelte a Requiem egyik szólóját gróf Széchenyi István tömegtüntetéssé vált temetésén.

Utolsó jelentős fellépése 1861. március 9-én egyben zenetörténetileg is kiemelkedő volt, mert ekkor volt Erkel Ferenc Bánk bán című operájának az ősbemutatója, ahol Hollósy Kornélia Melinda szerepét énekelte.

(sajnos itt nem lehet folytatni)